Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


eross zsolt ??? kiss peter ??? kiss peter ??? eross zsolt ???

 Dvorszky Tamás: KISS PÉTER hegymászóról

A napokban elolvastam Oscar Cadiach nyilatkozatát. Ő találkozott talán utoljára Erőss Zsolttal és Kiss Péterrel. Aztán összeraktam magamnak a történetet a cikkek alapján és nyilvánvalóvá vált Kiss Péter hősiessége.

Most nem foglalkoznék azzal, hogy hibáztak, nem foglalkoznék azzal, hogy milyen előzmények játszottak közre a tragédiában, hanem csak tisztán a csúcs elérése utáni időszakra koncentrálok. Hibáztak, olyan helyzetbe kerültek, amibe nem kellett volna, de most csak azt nézzük, hogy ebben a helyzetben, hogyan működtek.

Két napjuk volt a hibás döntéssel való szembesülésre, és a hideg kiráz attól, amilyen ez a két nap lehetett nekik. Két nap alatt vajon hányszor futott át az agyukon, hogy rossz döntést hoztak?

Abból, amit Oscar Cadiach mondott, az következik, hogy Kiss Péter gyors volt. Gyorsabb volt Erőss Zsoltnál, és gyorsabb volt a spanyoloknál és az összes csapatnál is. Magashegyen az egyik legfontosabb tulajdonság a gyorsaság. Azok a mászók maradnak nagy eséllyel életben, akik a sebességük miatt kevesebb időt töltenek a halálzónában. Ez lehetett az egyik eleme Erőss Zsolt sikereinek. Hogy műlábbal sem sokat veszített ebből a tulajdonságából, az bizonyítja, hogy sokkal lejjebbről indultak (7250m), mint a többi mászó (~7600-7700m), mégis beérték őket mindketten. Kiss Péter a spanyol mászót, Cadiach-t többször utolérte, ő félreállt, de Péter nem előzte meg, jelezte, hogy megvárja a társát. Tudva, hogy Péter mászott, barlangászott, emellett maratont futott és még a Balatont is körbefutotta, teljesítménytúrázott, vagyis nagyon erős lehetett, tán a hegyen lévő legerősebb, leggyorsabb mászó volt. Abból, hogy a csúcson vidáman jelentkeztek be, és az ereszkedésnél végig Zsolt előtt járt, az következik, hogy voltak tartalékai, még volt benne erő. De minden bejelentkezésnél tudni lehetett, hogy nem hagyta el Zsoltot, mellette maradt, vélhetőleg addig, amíg le nem zuhant. Zsolt már a csúcs alatt 100 méterrel kifáradt. Relatíve nagyon gyorsan. Ha Péter hátra se néz, csak lejön, amilyen gyorsan csak bír, talán életben marad.

Arról is lehetett cikket olvasni a napokban, hogy a hegymászás az önző, individualista emberek sportja és hogy nagy magasságban már mindenki csak magára gondol, nem segít, nem menti a bajba jutott társait.

Péter erre most rácáfolt. Végig Zsolt mellett maradt, vele töltötte az éjszakát, masszírozta a végtagjait, nem hagyta magára. Ha nem így cselekszik, a fizikumát, állapotát figyelembe véve véleményem szerint, egyrészt hamarabb állt volna a csúcson és lejött volna élve. Legalábbis nagyobb eséllyel élte volna túl. De ő nem így döntött, hanem a társával maradt.

Fenn a hegyen biztos, hogy volt egy pont, amikor tudnia kellett, hogy ha nem vár a társára, hanem most azonnal elindul lefele, akkor túlélheti, de ha marad, akkor biztosan nem. Volt egy pont, amikor biztosan tudta, hogy ha segíteni próbál Zsolton, akkor ő is meghal. Azt gondoljuk, tapasztalatlan volt magas hegyen, mert eddig csak 4000 méteres csúcsokat mászott meg, de a 8000 méter feletti környezet nem ringat illúziókba, ha valaki ott van, pontosan tudja, érzi milyen kegyetlen a közeg. Az életösztönhöz nem kell tapasztalat. Az krízishelyzetben előbukkan.

És persze előbukkan a félelem is és elkezdi az embert a menekülés irányába terelni. Ha Péternek volt ereje lemenekülni a hegyről –márpedig minden híradás ezt a feltevést erősíti–, akkor csakis a saját döntése volt, hogy nem tette.

A hegymászásban általános a „legkisebb veszteség elve”. Ha valaki menthetetlen, ott hagyjuk. Nem veszélyeztetjük, nem áldozzuk azok életét, akik még le tudnak jutni. Sok mászó például az Everesten úgy marad ott, hogy még él, míg a mászók már elmennek mellette. Ez ott egy kegyetlen, de logikus törvényszerűség. Lehet másként dönteni, de ez a döntés végérvényes. Kiss Péter döntött és az utolsó pillanatig társ, bajtárs és szilárd jellem maradt.

A versenysportolók körében évente osztanak Fairplay díjat, értékelve a legsportszerűbb viselkedést.

Ha rajtam múlna, mindenki tudná az országban, hogy mit tett Kiss Péter az utolsó óráiban és Ő kapná az idei és egyben örökös Fairplay díjat.

A hírekből ezt lehetett tudni:
„Bár Erősséknél egyértelmű volt, hogy túl hosszúra nyúlt a mászás, reményt adott, hogy a páros vidáman rádiózott a csúcsról, hangsúlyozva, hogy azonnal kezdik is az ereszkedést.
Este nyolckor érkezett az első aggasztó hír. Erőss Zsolt jelentkezett be rádión az alaptáborba: „Nagyon legyengültem, nem tudok tovább menni, Péterék előttem, lejjebb vannak 60-100 méterrel. Próbáltam fényjeleket adni, de nem ért semmit.” Index május 21.
„Az ereszkedésnél érkezett a rossz hír: Erőss Zsolt annyira kimerült, hogy néhány száz méterrel a csúcs alatt megállt. Később csatlakozott hozzá társa, Kiss Péter, és együtt húzták ki az éjszakát 8300 méteren.” Index május 22.

„Éjjel jött az újabb rádióüzenet, miszerint a két hegymászó már együtt van, de extrém magasságban, 8300 méteren. Az éjszakát a szabadban húzták ki, mínusz 30 fokban, olyan környezetben, ahol az alacsony oxigéntartalom miatt pihenni sem lehet: még akkor is fogy az ember energiája, ha csupán fekszik. Az alaptábor vezetője, Kollár Lajos félóránként beszélt velük, hogy biztos lehessen abban, nem alszanak el, súlyos fagyási sérüléseket szerezve.

A szabadban töltött éjszaka tehát csak rontotta a helyzetüket, és mivel Kiss Péter rádión arról is beszélt, hogy társa végtagjait masszírozza a fagyás ellen, az is elképzelhető, hogy komoly fagyási sérüléseik voltak. Index május 23.

A páros hajnalban folytatta az ereszkedést, és reggel nyolckor még mindig csak 8100 méteren jártak. Innentől az információk bizonytalanok. Kiss Péter haladt tovább, Erőss pedig lekuporodott, és többet nem adott életjelet. Mivel rádiójukat kikapcsolták, csak távcsövön lehetett követni az eseményeket, Kollár Lajos sokáig a legrosszabbtól tartott.
Erőss három órával később mozdult meg. Kiderült, hogy elaludt, de gyűjtött annyi erőt, hogy folytassa az ereszkedést. Hangjából Kollár Lajos jelentése szerint nyilvánvaló volt, hogy ereje végén jár.
Egy spanyol expedíció meg nem erősített hírei szerint Erőss Zsolt kedden jelentette, hogy társa, Kiss Péter vélhetően lezuhant. Ez lehet a magyarázata, hogy az alaptáborból sokáig látcsövön követték Erőss útját, társát viszont nem látták, reménykedtek abban, hogy közben elérte a felső tábort, és ott pihen.” Index május 23.

Cadiach elmondása szerint a nap folyamán többször is utolérte őt Kiss Péter, aki kevés felszerelésével gyorsan tudott haladni. Egy útszűkületnél a katalán előre akarta engedni, de a magyar mászó ezt elutasította. Cadiach szerint azért, hogy megvárhassa “mesterét, a lábnélkülit”. HVG május 24.

Dvorszky Tamás

Amatőr hegymászó, 2003-ban kezdett a hegymászással komolyabban foglalkozni. Sok sikertelen próbálkozása volt az Alpokban (Hochkönig, Matterhorn),  sikeres mászások a Grossglockneren 2004-ben, a Mont Blancon 2008-ban, az Elbruson 2005-ben és valamelyest képet kapott a magashegyi mászásról két szintén sikertelen mászás 2006-ban a Tien-San hegységben a Mustagh Ata (7590m) csúcskísérlet, ahol 7000 méterig, majd a 2007-ben Pamírban a Kommunizmus csúcskísérlet (7495m), ahol 7235 méterig jutott.
·                                  
o                                                        #Kancsendzönga
o                                                        #szakmai vita
o                                                        #Dvorszky Tamás
·                                 2013/05/28 7:33 pm
·                                 3
·                                 Permalink
Osztom
Dvorszky Tamás: Erőss Zsolt és Kiss Péter történetéhez
Zsoltot és Pétert is érintőlegesen ismertem, Zsolttal volt alkalmam beszélgetni, Péterrel évekkel ezelőtt Svájcban voltunk együtt. Hol, mint hősökről, hol, mint felelőtlen kalandorokról lehet róluk olvasni és általában a vélemények e két szélsőség közt mozognak. Nyilatkozott egy öreg spanyol mászó és elég elmarasztalólag nyilatkozott azokról,  akik aznap továbbmentek. Ő egy ponton, ahol a kifeszített ún. fix kötelek véget értek visszafordult. A fix kötél a serpák által kihelyezett kötél. Zsolték nem biztosított terepen folytatták az emelkedést. Az öreg spanyol elítélte őket.

Akkor, amikor az első híradást olvastam, hogy megvan a csúcs, felmerült bennem a kétség. Akkor még semmit nem lehetett tudni, csak annyit, hogy 24 óra mászás után nepáli idő szerint 6-kor érték el a csúcsot. Ez volt a hír és ez amellett, hogy azt mondta el, hogy megvan a 12. magyar 8ezres csúcs, két nagy hibáról tájékoztat.

Egyrészt egy csúcstámadás 8000 méteren nem tarthat 24 órát. Úgy igen, hogy annak jó része már a lefelé út. Ilyenkor nagyon kis teherrel mászik az ember, és a minimális folyadékmennyiség, az alig valami étel (Zsoltéknál energiagélek), hamar elfogynak, alvás nélkül ilyen megterheléssel pokoli gyorsan eszi magát a szervezet, vagyis félő, hogy nem lesz energia egy olyan úton lemenni, ahol ennyi idő a felfelé vezető út. Lefelé nehezebb, ha sziklás, mint ahogy itt volt, akkor meg veszélyes is. Sziklán nagyon nehéz a lépéseket meglátni, 8ezren hóban meg még körültekintőbbnek kell lenni. Ha fáradt az ember  - 24 óra mászás után nyilván az - , akkor ez iszonyú nehéz feladat és a lefele út sok esetben semmivel sem kevesebb idő, mint a felfelé. Erre számítani kell, úgy kell belőni a mászást, hogy lehetőleg egy napnál sokkal több ne legyen az oda és a vissza út együtt. De önmagában ez nem rendhagyó, ha valaki erős, szívós, akkor bevállalhatja, mint ahogy sokan teszik is, csak nagyon kockázatos.

A másik hiba, hogy este hatkor voltak fenn. Van egy íratlan szabály a hegyen, hogy akármeddig is sikerült feljutni, legkésőbb délután 2-kor vissza kell fordulni. Úgy kell a csúcstámadást szervezni, hogy délután kettőig meglegyen. Ezért az Alpokban is a csúcsra indulás mindig hajnalban 2-3 órakor, de gyakran már éjfélkor kezdődik. Zsolt és Péter előző nap este hatkor elindultak, szóval ezt elég körültekintően és helyesen tették, kérdés amúgy, hogy mennyit “pihentek” előtte, bár ez relatív kérdés, mert pihenni 8ezer méteren nem lehet, de azért valamennyit kell aludni. Ha este hatkor kezdtek lefelé jönni a csúcsról, akkor arra lehetett számítani, hogy 2 óra múlva sötét van, és lezuhan a hőmérséklet 20-30 fokot, a hőérzet meg még többet, mert napközben, ha süt fenn a nap, akkor azt +25-30-nak érzi az ember, ha lemegy a nap, akkor -25-30-ra zuhan. Ez a csökkenés önmagában, de a hirtelen hideg is, nagyon sok energiát kivesz. Felfelé lehet sötétben gyalogolni, lefele gyakorlatilag nem (botorkálni, botladozni lehet csak), mert felfele követlen az ember orra előtt van az ösvény, a horizont, a sziklaélek segítik a tájékozódást, lefele meg bámul bele az ember a hómezőbe, szürkületkor az sem dönthető el, hogy a látott szikla az 10 méterre vagy 100 méterre van. Ha a táv felfele 24 óra, akkor alig lehet valamennyit ereszkedni a sötétedésig az alatt a 2 óra alatt, vagyis számolni kell nagy magasságban töltött éjszakára vagy az iszonyúan kockázatos sötétben ereszkedésre.
Felfele az ember felmelegszik, lefele nem mozog annyit, kihűl, hamarabb elfagy mindene. Ereszkedni a látási viszonyok, a fáradtság miatt kockázatos, viszont kivárni a hajnalt valahol védettebb helyen az meg a fagyás és az oxigénhiányos környezet önemésztő, test izomzatát nyugalmi állapotban is sorvasztó jellege miatt iszonyú kockázatos. Nem biztos, hogy leérnek, ha 2-kor visszaindulnak, de sokkal lejjebb lettek volna, csökkent volna a kockázat. Bár jelen esetben a spanyol öreg esete jól mutatja, hogy ez a döntés életet menthet.

De nem azért írom ezt, mert elmarasztalom őket, hanem ezek csak tények.
Nagy hibák ezek, de teljesen klasszikusnak mondhatóak, szinte érthetőek. Fényévente van olyan arc – mint az öreg is –, aki fenn helyesen dönt. Ha készülsz egy éve, tervezed az utat, a mászás útvonalát. Ha szervezed, hogy a megfelelő helyen legyen gázpalack, élelem, hogy az oda is kerüljön az alaptáborba, ha egy évig csak az feladat, hogy erre felkészülj, és aztán ott vagy a hegyen már másfél hónapja, akklimatizálódsz, minden csillagtúrán egyre magasabbra jutsz, ha állnak fenn a táborok, feltöltötted hetek alatt serpa nélkül a megfelelő felszereléssel és végül már mászol a csúcs felé 20 órát és úgy ítéled meg, hogy már nem sok kell és megvan a vágyott csúcs, beteljesedik aminek éltél az utóbbi hónapokban, akkor nehéz, majdnem lehetetlen lemondani.

Az öreg spanyol jól döntött és persze lehet kemény szavakkal illetni azt, aki nem fizet a serpákért, de ha minden simán megy, az olyan, aki serpákkal viteti magát, annak sokkal könnyebb dolga van. Komoly mászók is igénybe vesznek serpát, mert a sikert nagyban elősegíti, hogy minden táborban felállított sátrak és gőzölgő étel fogadja a mászót, és minden energiát a mászásra lehet fordítani, csak ez iszonyú sok pénz, és azt elítélni, aki ezt nem tudja kifizetni, vagy azt, aki tisztán, maga erejéből, a csapattársaival akarja elérni a csúcsot, lenézni, nem sportszerű. Általában a kelet európai mászók kénytelenek a serpák által nyújtott szolgáltatásról lemondani, meg amúgy nagyobb sportértékűnek tekinthető egy olyan mászás, ami a mászók lelki és fizikai erejéből sikeres. ha az ember serpát alkalmaz, akkor kell olyan serpa a serpák élelmét és felszerelését viszi, és kell olyan aki azokét, szóval serpák felfogadása exponenciálisan növeli a költséget. A mostani csapat tudtommal nem bérelt fel serpát. Az öreg azt nyilatkozta, hogy ne számítson mentésre, aki nem alkalmaz serpát.

Oké, de az meg ettől még, teljesen érthető, hogy az alaptáborban Kollárék igyekeztek szerezni valakit, aki menteni megy, nekik ez nyilván olyan belső kényszer, ami abszolút érthető, nem jöhetnek el úgy, hogy nem tesznek meg mindent, és a minden itt csak az lehet, hogy találni a hegyen lévő serpák közül olyat, aki pénzért felmegy.

Ez logikus, nem elítélendő.

Európai mászót tuti nem talál, mégha lenne ereje ideje az európai mászónak segíteni, nem fog, mert ő is a hegy megmászása miatt jött, nem pocsékolja el az energiáit más mentésére.

És az öreg a legtöbb pénzből, a legjobban felszerelt csapat tagja. Majd elmegy jövőre is. Zsoltéknak ez nem biztos, hogy megadatik, bármikor lehet olyan, hogy már nem tudnak pénzt szerezni. Így ez a “ha már itt vagyok, ezt a kicsit még megteszem” érzése nagyon erős lehet.

Ez olyan döntés lehet, mint a Forma 1-ben, hogy egyszer csak úgy dönt az arc, hogy megpróbál egy kockázatos előzést belülről. Eldöntötte, nem látszik ugyan minden szempontból logikusnak, hibás is a döntés, ha minden szempontot hidegen mérlegelünk, de amennyiben sikerül, akkor kurva jó, akkor bámulatos bravúrnak mondjuk, és hangosan ünnepeljük a zsenialitását, a kitartását, ha meg nem sikerül és összeütköznek, ne adj isten belehalnak, akkor meg azt mondjuk, hogy felelőtlenül balesetet okozott.

Zsolt és Péter hibáztak, illetve inkább kockáztattak, nem volt lehetetlen, hogy megcsinálják, példa volt már rá. Kockáztattak, nem sikerült.
Nem felelőtlenül, sőt!

Tengerszinten fel sem nagyon fogható egy olyan döntés súlya, aminek a tétje közvetlenül a saját életünk. Lehet, hogy a körülmények, az állapotuk miatt hibás (innen nézve hibás) döntést, hoztak, de biztos vagyok benne, hogy messze nem felelőtlen döntés. Kockázatos. Igen, annak az volt.

Szerintem azt történt (de ez puszta feltételezés), hogy eleve csúszásban voltak, mert előzőnap nem érték el a 4-es tábort, lejjebb táboroztak. Eleve hosszabb útra számítottak, valószínűleg kevesebb alvással indultak útnak, de sokkal korábban, hogy be tudják hozni a lemaradást. Így hamarabb fáradtak el, de amikor ahhoz a szakaszhoz értek ahol az öreg szerint már nem volt fix kötél, Zsolték, meg a spanyolok is, úgy ítélték meg, csak 3 órányira van a csúcs. Az öreg 5-re saccolta, azt gondolom, az öregnek lehetett ebben igaza. Tehát ha Zsolt és Péter 24 óra mászást követően délután 6-ra értek fel a csúcsra, akkor nagyjából 5 órával hamarabb, délután1 óra körül hozhatták meg ezt a döntést. Kicsit későn, de igazából alig valamivel. Az ő szempontjukból, ha három órának gondolták a hátralévő utat, az azt jelentette volna hogy 4-re fenn vannak, kicsit később, mint szabad lenne, de ha szép volt az idő, ideálisak a látási viszonyok és ha visszafordulással azt kockáztatják, hogy lehet, hogy soha többet nem térnek ide vissza, ezeket együtt véve logikus döntésnek bizonyul a túra folytatása.

Kicsit feszegették a határokat. Két óra nem sok. Ha még éreztek magukban erőt, akkor kockázatos ugyan a dolog, de nem lehetetlen.

Őszintén, ki fordulna ilyenkor vissza?

Csak valószínűleg sajnos több idő volt, nem 3 óra, hanem 5.
Továbbmentek, de ott már biztosítás nélküli szakaszon kellett mászni. Onnan már még nehezebben mondja azt bárki, hogy visszafordul. Ugyanolyan nehéz terepen kellene menni a visszafordulás után, mintha még egy kicsit megy előre és a csúcs elérése után kezd lejönni.

Szinte adta magát a döntés. Tovább előre.

Ha én vagyok ott a helyükben én halok ott meg, hiába tudom most és tudtam korábban is, ahogy ők is, hogy vissza kéne fordulni.

Zsolt megtette már korábban, Péterről is tudom.

Én sosem tudtam olyan ésszerűen gondolkodni fenn, mint itt lenn, én sosem az az öreg lennék, aki visszafordul, mindig mentem bele arccal az ilyen szitukba, nem fordultam vissza, csak mentem felfele. Nem tudom elítélni őket.

Mélységesen megrendít, ami történt, de megértem.

Dvorszky Tamás

Amatőr hegymászó, 2003-ban kezdett a hegymászással komolyabban foglalkozni. Sok sikertelen próbálkozása volt az Alpokban (Hochkönig, Matterhorn),  sikeres mászások a Grossglockneren 2004-ben, a Mont Blancon 2008-ban, az Elbruson 2005-ben és valamelyest képet kapott a magashegyi mászásról két szintén sikertelen mászás 2006-ban a Tien-San hegységben a Mustagh Ata (7590m) csúcskísérlet, ahol 7000 méterig, majd a 2007-ben Pamírban a Kommunizmus csúcskísérlet (7495m), ahol 7235 méterig jutott.