Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


mentális trianontól pusztulunk !!!

 

Rákosak vagyunk, nagyon, nincs hol lakni, nincs munka, nincs értékelhető állami segítség – van viszont stressz, nagyon, ezernyi méreg és agresszió. Aztán meg csodálkozunk, hogy fogy a magyar.
Vannak ötletek, dögivel, a zagyvábbik fajta lánctalpasokkal indulna Édes Erdélyért, a csak kicsit józanabb most az állampolgárságot dobálja (ott a másik kézben a tűzőgép, legyen hozzá rögtön szavazati jog is), a tömjénfüstből abortusztiltók bújnak elő; és ez még csak egy kis szelete annak, hogy ki miként oldaná meg azt a gondot, amit a legfrissebb statisztikai adatok még szörnyűbbnek mutatnak. Fogy a magyar, de durván: körülbelül 24.500-zal csökkent a népességszám Magyarországon 2011 első félévében.
Két dolgot azért szögezzünk le az elején. Egyrészt, nem vagyunk mi tenyészállatok, a számok önmagukban még semmit nem mondanak el arról, hogy kik és hogyan élnek ebben az országban. Bangladesben például nagyon is pörög a népesedési mutató, de talán mégse róluk vegyünk példát… egy borzalmasan szegény országról beszélünk, ahol annyian élnek, mint Oroszországban, de utóbbi ország százhúszszor akkora.
Másfelől pedig, ha valóban a minőséget akarjuk párosítani a mennyiséggel, azaz minél több embernek minél jobb életet biztosítani Magyarországon, ha a minél erősebb nemzet a cél, ahol megfelelő számú magyar megfelelő élőereje tartja fenn az országot, akkor többre lesz szükségünk, mint számológépre és receptre felírt randidrogokra. Erős Péterrel szólva: nem erre baszik a magyar.

Nézzük először meg a hétköznapjainkat. Itt élünk egy borzalmasan túlgyógyszerezett, de egyben elfogadhatatlanul aluldiagnosztizált társadalom tagjaként. A megelőzésnek és szűrésnek se kultúrája, se financiális háttere (infrastruktúrája meglepő módon már inkább van – sok helyütt csillogó, alig használt gépek várnák a pácienst, de az nem jön, mert nem tud, vagy nem akar, vagy nem is tudja, hogy mehetne). A megelőzés és a népegészségügyi feladatok karikatúrája csupán a csipszadó vagy hamburgeradó, pontosan nulla magyart mentünk azzal, ha akár a duplájára is emelik az egyébként is szinte random módon egészségtelennek kijelölt élelmiszerek árát.
De ha már a gyógyszerezést említettem: nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki a patikában kígyózó sor végén olyan nyugdíjasok mögött szokott ácsorogni, akik telefonkönyv vastagságú receptköteggel érkeznek. Drága nekik (pláne, ha előtte ment a boríték is a receptet író orvosnak), drága a gyógyszerkasszának, drága a kilónyi kemikália miatti mellékhatások miatt az egészségügynek, és drága a környezetünknek is, ha a mami helyett a szemétbe megy a cucc. Minek? De ugyanígy, minek a házi pálinkafőzés legalizálása meg az államilag támogatott fröccskampány az egymillió alkoholbeteg országában? Tényleg elképzelhetetlen lenne egy száznyolcvan fokos fordulattal arra költeni inkább a promóciós keretet, hogy az üzenet „Ne igyál!” legyen?
Viszonylag kevés tabellán szoktunk világviszonylatban élen végezni, de a rákos megbetegedésekben továbbra is mi vagyunk Michael Phelpsbe ojtott Usain Bolt, hatalmas rekordokkal. Na, például ezért fogy a magyar.
*
Szintén a kevéske népszaporulathoz vezet, hogy jó ideje páros lábbal ugrálnak a társadalmi mobilitás nevű, szemét baloldali és liberális találmányon (a cselédek és disznópásztorok gyerekei ne akarjanak már pedagógusok lenni, ugyebár). Az oktatás- és a szociálpolitika legújabb változásai a pénzes kevesek privilégiumává emeli a minőségi oktatást, a 21. századi környezetet (csóró gyerek nem tud magán nyelvtanárhoz menni, így nyelvvizsgázni se, csóró gyerek ezért már nem is jelentkezhet egyetemre). A Hírszerzőn már megénekeltük a „fiatal vagyok, miből tegyek félre”-kezdetű problémakört, erre csak röviden utaljunk: jöjjön már ide egy nyomorult politikus, és számolja ki nekem, hogy két dolgozó fiatal, mondjuk pedagógus, mondjuk irodai dolgozó, mondjuk bármi, hogyan tud összespórolni egy lakásra? Úgy, hogy közben albérletet fizet, úgy, hogy közben a lakáshitelezés ma kizárólag annak ad, akinek már eleve van? Röpke húsz-harminc év alatt összejön az önrész – csak ekkor már legfeljebb valami lombikos ügyeskedés által lehet egyetlen, kései gyereke a párnak. Na, például ezért is fogy a magyar.
Persze van, ahol sokasodik. A mélyszegénységben élők épp saját Ratkó-korszakukkal küzdenek, ahol a gyerekvállalás és az ezért járó, az életben maradáshoz kábé elég szociális juttatás az egyetlen bevétele a családnak. Ha ránézünk a térképre, akkor már lokalizálható is a probléma, ahol az eddig felsoroltak mind megjelennek: állatorvosi lovunk egy borsodi kistelepülés, semmirevaló általános iskolával, nem létező egészségügyi ellátással (évek óta betöltetlen mintegy 150 háziorvosi praxis – ennyi helyen kellene lennie orvosnak, de nincs), munkalehetőség nélkül, perspektíva nélkül. Liberális barátaim nem fognak szeretni azért, amit most írok, de vállalom: itt, ezen a helyen pont akkora gond a harmadik, negyedik, sokadik gyereket megszülni, mint amennyire probléma, hogy máshol az első sem születik meg.
*
És ott van mindehhez, egyszerre eredőként és következményként az a mentális Trianon, amiben évek óta élünk. Meggyőződésem, hogy ezért fogy a leginkább a magyar, ez mindennek az alapja. Az, hogy ma a politikai-közéleti népszerűség kulcsa az agresszió, annak definiálása, hogy ki nincs velünk. Ki nem magyar, ki nem része a nemzetnek, a hazának. Sokéves politikai pályafutása során egyetlen sikerként valóban elérte Szijjártó Péter (oké-oké, nem övé egyedül a dicsőség), hogy a közös ügyeinkről folytatott nyilvános diskurzus immár hozzá butult. Legutóbb még az MSZP is elbankárkormányozta magát. A mintáink és előképeink egymás kiirtásáról szónokló, a másikat dehumanizáló politikusoktól származnak, és ez a sok köcsög tényleg megmérgezte a magyarokat.
Demagóg leszek, de akkor is: a kisközértben a banyatankos nyugdíjasok ugyanazt a csörtét nyomják, amit a Nyakó-Szijjártó humoristaduótól láttak, az immár náci könnyedséggel zsidózó kiskamaszok pedig csak azt mondják vissza, amit dörzsöltségtől függően nyíltan vagy becsomagolva, de a létjogosultságot nyert és felületet szerzett szélsőjobboldali politika nyomat.
Egymást gyűlölő, önmagát emésztő nemzet pedig soha nem fog szaporodni. Felszámolt közösségeink romján bolyongunk, sem az egyházak, sem a civilek nem tudták magukat mentesíteni a hatalomért mindenre képes politikusok rombolásától. Mindezek tetejébe most egy olyan világot élünk, ahol a NER virtuális közösségén kívül minden egyéb autonóm szerveződést ellenségesen kezel a kormány. Ezért szünteti meg lényegében a magyar önkormányzati rendszert, ezért bízza Hoffmann Rózsára az iskolaigazgatók kiválasztását a helyi közösség (képviselők, munkaközösségek, érintett pedagógusok) helyett. Ezért dönt mostantól az országgyűlés (tehát a fideszes kétharmad) arról, hogy mi egyház és mi nem az.
De vajon egy olyan településen, ahol bezárják az iskolát, megszüntetik a helyi ügyintézést, a korábbi értelmiségi munkahelyek hűlt helyén csak árokkaszáló közmunka marad, ott vajon nő a gyerekvállalási kedv, szaporodik a betelepülő fiatal családok száma, vagy épp ellenkezőleg, elöregszik és elmúlik a falu? Na, például ezért is fogy a magyar.
*
Minderre pedig nincs gyors és instant megoldás. De annál biztosan többet is lehetne tenni, mint egyfelől felpörgetni az esztelen pénzbeszedést, másfelől pedig csak a holnappal gondolni. Az egészségügy „megmentése” például elképzelhetetlen a finanszírozás reformja nélkül – talán eltelt már annyi idő 2006 óta, hogy újra le lehet írni: a jelenlegi egy, állami TB képtelen 21. századi egészségügyi ellátást biztosítani, igenis több biztosítóra van szükség. Versenyezzenek, és legyen végre jobb a betegeknek, maradjon tovább egészséges és munkaképes a magyar. Legyen produktív és sokasodjék! És legyen okosabb, műveltebb, ezzel esélyesebb a munkaerőpiacon. Ehhez pedig olyan oktatás kell, ahol nem a hoffmanni brutalitás meg az egyházi expanziónak köszönhető napi áhítat, hanem a versenyképes tudás átadása a cél. Mindenkinek, nem csak a belbudai kivételezetteknek.
Ha pedig importmagyarban gondolkodunk, akkor vegyük észre, hogy Semjén Zsolt fordítva ül a lovon: szakmányban gyártaná a külhoni magyar állampolgárokat (papíron), akik jól beüzennék Magyarországra, hogy kiket választanak vezetőnek – nekünk. Holott lehetne úgy is, hogy aki akar, az jöjjön, nincs többé területbefoglaló szent missziója a határon túli magyaroknak, a mi történelmi sérelmeink miatt ugyan ne szívjanak már röghöz kötve Szabadkán. Jöjjön, tárt karokkal várjuk, hisz ő tényleg magyar, ismeri a nyelvet, a kultúrát. Szükség is van rá – aztán persze szavazzon is, hisz immár a közös dolgokról döntünk.
Építhetnénk olyan adó- és szociálpolitikát, ahol a gyerekvállalási képesség növelését célozzuk. Ott is, ahol ma is születnek gyerekek, de elégtelen körülmények között nőnek fel, elkallódnak, maradnak a nyomorban – és ott is, ahol ez hiányzik ahhoz, hogy egyáltalán megszülessenek a gyerekek. A jelenlegi adótábla túl magasra céloz (egy gazdag kétgyerekes család ugyan jobban jár vele, de ettől még nem döntenek egy harmadik gyerek vállalása mellett), a szociálpolitika meg részvétlenül mélyre tapos. A küszködő közép, az meg egyre csak tologatja, hogy mikor mer és tud a gyerekvállalásba belevágni, és ezzel párhuzamosan húzza le a virtuális listáról a megszülni-felnevelni kívánt utódokat. Akkor csak kettő lesz, akkor legalább egy legyen… miből, hova?
És végül, ami szerintem a legfontosabb, a háború befejezése. Egy agyában, lelkében egészségesebb nemzet megteremtése, ami egyébként a jelek szerint így, ezekkel nem megy. Mai vezetőink, a mai politika képtelen bárminemű árokátlépésre, érdekük és egyetlen képességük is a gyűlölet a vetélytársak felé – és ezzel mérgezik meg, illetve teszi fásulttá-közönyössé a magyar társadalmat. Csak ők profitálnak ebből a mentális Trianonból, mi pedig mind vesztesei vagyunk a tehetségtelen agresszorok csatájának.